Kezdjük talán ezzel, mert gondolom téged is érdekel, hogy hogyan találtunk rá családunk új tagjára.
A borderekkel foglalkozó tenyésztők és szaporítók tengerében nehéz eligazodni, de egy valami hamar világossá vált számunkra. Szaporítótól nem szeretnénk kutyát. Hogy miért, azt nem szeretném bővebben kifejteni, ha érdekel a téma, akkor olvass utána, és hozd meg a jó esetben 15 évre szóló döntést.
Hosszú keresgélés után akadtam rá a Dashing Dawn kennelre és tulajdonosára Tímeára. Ami utólag kiderült, hogy telitalálat volt.
Rövidebb e-mailezés után egy személyes találkozón beszéltük meg, hogy pontosan milyen igényei vannak egy ilyen fajtájú kutyának és hogy biztosak vagyunk-e benne, hogy tudjuk ezt neki biztosítani. Mi nagyon biztosak voltunk a dolgunkban, de ekkor még nem sejtettük mi következik…
Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy „Nem olyan kutyád lesz, amilyet szeretnél, hanem amilyenre szükséged van.”
Utólag visszagondolva talán a sors keze, vagy csak egyszerűen szerencse, hogy Lucy lett a kutyusunk és nem más. A személyes találkozón telejsen beleszerettünk Lucy anyukájába Ryan-be, aki éppen vemhes volt. Azonban már az összes érkező csöppségre megvolt a jelentkező. Végül is nem bánkódtunk. Biztosak voltunk benne, hogy a hozzánk illő egyedet fogjuk kapni.
Pár héttel később aláírtuk az előszerződést és kifizettük a foglalót, hogy majd hónapok, de lehet fél év múlva legyen egy tündéri kis borderünk.
Aztán egyszer csak jött a telefon. Az a csodálatos telefon. Ryan almából felszabadult egy fekete-fehér kislány, mert a kan gazdijai mégsem tudnak vállalni még egy kutyát. Természetesen egyből rávágtam, hogy szeretnénk Őt!
Itt kezdődött az az utazás, ami minden képzeletünket felülmúlta. 6 hetes korában láttuk először Nyuszifület (na igen, van még pár neve). Olyan volt, mint az összes többi kiskutya. Irtó cuki kis töltött zokni. Nálunk nem történt meg az oly sokak által emlegetett „szerelem első látásra” dolog. Nem is igazán hiszek benne. Hisz minden egyes kiskutya ultra cuki, mega tündéri és szuper édes. Rá két hétre, kicsit több, mint 8 hetesen került végül hozzánk.
Szerencsére akkor még itthonról dolgoztam, így az első jó pár hónapot együtt tudtuk tölteni éjjel-nappal. A munkám relatív nagy koncentrációt igényel, így Lucy nagyon hamar megtanulta, hogy napközben apát érdemesebb békén hagyni, úgysem lesz kapható 2 percnél több játékra. Nagyszerű volt ez arra, hogy az első perctől kezdve tudja Lucy hol a helye – „Ki hordja a gatyát”.
Alapelvnek a zéró fizikai agressziót és a pozitív megerősítésen alapuló nevelést tűztük ki célul. Még nem tudtuk mennyire nehéz és hosszadalmas folyamat lesz. De a végeredménye megért minden nehézséget. Lucy az első pertől egy végtelenül kiegyensúlyozott és boldog kutya.
Persze elkezdtük tanulgatni a szokásos kezdő trükköket. Ül, fekszik, marad, forog, pacsi, ötös és a többi… Nagyon élveztük mindketten. Apportoztunk, frisbee-t gurítottunk, és így tovább.
Az első pertől keresgéltük a lehetőségeket, hogy mit is lehet szervezett körülmények között kezdeni egy borderrel. Kezdtük természetesen kutya oviban, kilátásba helyezve később a kutya sulit. De aztán történt valami.
Történetesen régi ismeretség kötött az egyik helyi kutya panzió tulajdonosához, és őt kérdeztem meg, hogy nem ismer-e véletlenül valakit, aki oktat kutya frisbeet. Frisbeet nem, de van náluk a suliban egy kedves csajszi, aki oktat agility-t.
Hát… gondoltam magamban, fene se fog futkorászni fel-alá a pályán egy kutyával. De mindegy, elmegyünk, ha Lucy élvezi, akkor igazából miért is ne.
Így ismertük meg Krisztit. A kölyök csoport első két órája alatt többet tanultunk tőle a kutyákról és a kutyázásról, mint a kutyaoviban az 1 hónap alatt összesen. Ha nem is gondoltam még akkor az agility-t komolyan, abban biztos voltam, hogy itt jó helyen leszünk.
A kölyök csoport után 2018 nyarán kezdtük el a valódi munkát. Kétszer jártunk edzeni minden héten, ha esett, ha fújt, sőt télen még a mínuszok és a hó sem szegte kedvünket. Egyre inkább sikerült belecsúszni ebbe a világba, ebbe a sportba.
Tavasszal kezdett piszkálni nagyon egy dolog. Annyi időt, energiát és pénzt fektettünk már ebbe a „szabadidős” tevékenységbe, hogy valamit kellene ezzel kezdeni…
Meghoztam a döntést. Elengedjük a hobbyt. Versenyezni fogunk. Amint ezt közöltem Krisztivel valami megváltozott az edzéseken. Egyből nem élveztük már annyira, dög fáradtan mentünk haza, frusztrálók lettek az addig csak megmosolyogtató dolgok.
Mivel van némi versenysport tapasztalatom rájöttem mi történik. Ez már valódi edzés. Ez nem mindig kellemes. Nem jó minden alkalommal meghalni edzésen. De szükséges. Amikor végtelenségig gyakorlod a gyengeségeidet nincs sikerérzet.
De van valami más. Azok a bizonyos „AHA!!!” pillanatok. Amikor rájössz, hogy eddig mit csináltál rosszul és már a hetek, hónapok óta unásig gyakorolt technikák egyszer csak elkezdenek működni.
Tovább megyek, elkezdenek a kedvenceid lenni.
Azóta mi történt? Röviden? Ez lett az életünk. Az első évünk fő állomásait a Blog-ban láthatod, illetve próbálok majd minden fontosabb történésről beszámolni.
